Szívósné Lídia évek óta segíti a gyászolókat feldolgozó csoportjaiban, és tapasztalata szerint a gyász nem elszigetel, hanem összeköt. Kun Zsuzsanna a szülei elvesztése után talált megnyugvást a közösségben, míg Tálasné Katalin a szeretett háziállata elvesztését próbálja feldolgozni. Három különböző történet, három életút, de ugyanaz a tanulság: a gyász által erősebbé válunk, és a szeretet, amit kaptunk és adtunk, velünk marad.

Jó néhány évvel ezelőtt Szívósné Lídia idősek otthonában dolgozott, ahol nap mint nap szembesült az elmúlással és a hozzátartozók fájdalmával. Érezte, hogy képeznie kell magát, hogy valóban tudjon segíteni ezekben a nehéz pillanatokban. A szakmai képzés során találkozott Polcz Alaine-nel, aki nemcsak tudását, hanem emberségét is átadta neki. A gyásztanácsadás különbözik más segítő szakmáktól: kizárólag a gyász folyamatára koncentrál, és ha szükséges, a hozzátartozót a megfelelő szakemberhez irányítja. Bár a gyász gyakran öt szakaszra osztható – tagadás, harag, alkudozás, depresszió és elfogadás –, a valóságban ezek folyamatosan váltakoznak, és mindenki másképp éli meg őket.

A csoportfoglalkozások során a résztvevők biztonságos környezetben oszthatják meg érzéseiket, és a közös feldolgozás segít erőt meríteni egymás történeteiből. Minden találkozón egy-egy téma köré épülnek a gyakorlatok és a házi feladatok, amelyek elősegítik az érzelmek feldolgozását. Gyermekeket érintő veszteségek esetén a szakirodalom, például Singer Magdolna Ki vigasztalja meg a gyerekeket?, szintén támogatást nyújt a családoknak.

Kun Zsuzsanna személyes története azt mutatja, mennyire mély és hosszú folyamat lehet a gyász. A szüleit vesztette el, anyukáját egy évig kísérte végig, majd apukáját közel négy éven át támogatta. A fájdalom és a tehetetlenség mellett ott volt a folyamatos jelenlét és a szeretet, amely átsegítette a nehéz időszakokon. A református temetés után lehetősége nyílt Hatvani Zsófia lelkésznőhöz fordulni, aki felhívta a figyelmét egy gyászterápiás csoport lehetőségére. Tavasztól nyár végéig tíz héten át találkoztak, és Zsuzsanna szerint a csoportban való részvétel segített abban, hogy biztonságos módon, őszinte beszélgetések révén dolgozhassa fel érzéseit, és megtanulja, hogyan lehet együtt élni a veszteséggel.

Vannak, akik egyedül járják végig a gyász útját, így Tálasné Katalin is, aki nemrég veszítette el tíz éve mellette élő macskáját. A lakása most üresnek tűnik, hiányzik neki a dorombolása, a reggeli üdvözlése. Nehéz elfogadni, hogy már nem lesz ott mellette, aki évtizedeken át a mindennapjai része volt. Ő nem csupán egy macska volt, hanem társ, vigasztaló és családtag is. A veszteség frissessége minden pillanatban jelen van számára, de apró lépésekkel igyekszik visszatérni a mindennapokhoz, miközben engedi, hogy a fájdalom jelen legyen. Már most érzi, hogy a szeretet, amit adtak és kaptak, összeköti őket. A gyász nem múlik el egyik pillanatról a másikra, de a közös emlékekből erőt lehet meríteni.

Szívósné Lídia hangsúlyozza, hogy a gyászolóknak időre és megértésre van szükségük. Adjanak időt maguknak, ne sürgessék a folyamatot, és ne adjanak kéretlen tanácsokat. Minden családtag más ütemben dolgozza fel a veszteséget, és mindenkinek másképp van szüksége a gyógyuláshoz. Az egészségügyi intézmények és a közösségek is kulcsszerepet játszhatnak: ha tudják, hová irányíthatják a gyászolót, az nagy segítséget nyújthat a feldolgozásban.

Ahogy a temetők megtelnek mécsesekkel, emlékezzünk szeretteinkre, és legyünk türelmesek magunkkal és másokkal a gyász feldolgozása során. A gyász nem magányos út: a támogatás, az őszinte párbeszéd és a közös feldolgozás révén könnyebb megtalálni a békét a hiányban, és megtanulni, hogyan lehet szeretni tovább – csendesen, szelíden és örökre.

Kapcsolat a gyászfeldolgozó csoporttal: Szívósné Lídia – 70/370-6558