Ma is élünk, rohanunk, intézkedünk, közben néha talán felsejlik bennünk, hogy mindez szeretet és remény nélkül mit sem ér. Aztán persze sietünk tovább. A régiek tudták, hogy emlékeztetni kell az embereket arra, hogy a szeretet itt van közöttünk. Ezért is állítottak elődeink – itt Félegyházán is – olyan gyakran útmenti kereszteket az üzenettel: „ember! földi útadat járva, éld át gyarló léted, de tudd, hogy a világ teremtője áldozatosan szeret, életed az ő kezében van, és éppen ezért nem értelmetlen, nem céltalan és semmiképpen nem reménytelen.”

Az 5-ös út mellett, a volt Kecskeméti úti külső iskola udvarán 1898-ban felállítottak egy különös, úgynevezett fájdalmas (vagy szenvedő) Krisztust ábrázoló szobrot. Csak annyit tudunk róla, hogy a térség, az egykori Pákapuszta birtokosai közösen állíttatták. Nincs rajta felirat, ezzel is arra utalva, hogy az állíttatók személye nem számít, hiszen Jézussal, az Isten fiával kell itt találkoznunk. Felszabadító találkozás lehet ez, ahonnan azzal a fontos üzenettel mehetünk tovább, hogy: IMMÁNUEL azaz velünk az Isten. És valóban, karácsony ennek fényében válik igazán ünneppé.

A 2. világháború veszteségei és szenvedései, majd az azt évek követő hatalmas társadalmi változásai sokakban hitet ébresztettek, és a hit mindig cselekedetekre sarkall. Ilyen indíttatásból ültettethettek egy kis kocsányos tölgyfát a szobor közelébe, amely időközben hatalmas méretű szép fává cseperedett, szinte védőn maga alá ölelve a szobrot, amely az embert szerető Istenre emlékezteti az arra járót.

A kocsányos tölgy a magyarság talán legfontosabb fája. A hazai táj természetes ökoszisztémáinak, a síkvidéki erdőknek sokféle fafajjal alkotott társulásaiban uralkodó fafaj. Az Alföldön egykor pannonkőrissel és mezei szillel alkotott vegyes erdőket, vagy itt a Duna Tisza közén annyira jellegzetes erdős pusztát. Az éghajlat szélsőségei, a nyári hőség és a zord téli hideg iránt érzéketlen, a késői fagyokat azonban megsínyli. Szereti a talaj időszakos elárasztását, ugyanakkor az egyszer nedves, máskor teljesen száraz talajokon, a kötött agyagtalajtól a laza homokig minden talajtípuson megél. Egyedül a talaj tápanyagtartalmával szemben igényes. Fiatal korban félárnyékos helyen is megél, idősebb korban azonban kifejezetten fényigényes. Hosszú életű, akár több száz évig is élő fa.

Európában a – legészakibb területek kivételével – mindenhol honos. Ő Európa igazi küzdő és túlélő fafaja, ezt mutatja egyébként a nagy területen való elterjedése is. Nem fogott ki rajta évezredek változó klímája, mindezidáig mindig alkalmazkodott, hűséges volt otthonához, amit a teremtett rendben kapott.

Hatalmas, gömbölyded koronájával királyi megjelenésű fenséges fa. A lombos fák ősszel „fizetnek” a talajnak, amiért táplálta őket tavasztól őszig. Ilyenkor lombjukat lehullatva adnak vissza tápanyagokat az anyaföldnek. A tölgyek azonban rossz adósok: gyakran még télen is magukon tartják megbarnult levélruhájukat és azt csak fokozatosan engedik el. Aztán az is előfordul, hogy egy korábban jött havazás még zöld leveleket talál a fán. Megkapó látvány.

Egyszóval a tölgy igazi egyéniség. Fekete István így jellemzi: „Csupa erősség, csupa pompa, dereka soha nem hajolna, és kérge kemény, mint a kő. Szélvésznek zúgva kiált vissza, gyökere a mélység vizét issza, és rajta nem fog az idő.”

Méltó társ a Fájdalmas Krisztus szobrához, együtt emlékeztetve arra, hogy valójában Isten velünk lévő szeretete, békéje és öröme emel fel bennünket az ünnepbe, őhozzá.

Nagy Ágnes
városi főkertész