Ahogy eljön a halottak napja, a temetők megtelnek mécsesek fényével. A sírok között sétálva apró lángok százai pislákolnak a novemberi estében – mintha mindegyik egy-egy szív dobbanását őrizné. A csendben hallani a levelek zizegését, érezni a gyertya illatát, és tudni: nem vagyunk egyedül a hiányunkkal. A mécsesek fénye összeköt minket azokkal, akik már nincsenek velünk, és egymással is, akik még itt maradtunk.

A gyász nem felejtés. Inkább egy gyöngéd ragaszkodás ahhoz, ami volt. Egy belső beszélgetés azokkal, akik már nem válaszolnak, de valahogy mégis hallanak minket. Mert a szeretet nem vész el – átköltözik a szívbe, ahol örökké otthonra talál. Ahogy telik az idő, a fájdalom mögül lassan előlép a hála. Már nemcsak sírni tudunk, hanem mosolyogni is arra, ami megadatott. Az ölelések, a nevetések, a közös csöndek – mind bennünk élnek tovább, láthatatlanul, mégis erősebben, mint valaha.

A gyász megtanít szeretni másképp. Nem birtokolni, nem félteni, hanem őrizni. Őrizni mindazt, ami egyszer szép volt, és most már a lelkünk része. Így lesz a veszteségből emlék, az emlékből pedig fény – ami nem vakít, csak gyengéden megvilágítja a szívünket.

Mert amit egyszer igazán szerettünk, az soha nem tűnik el. Csak más formában marad velünk – egy könnyben, egy mosolyban, egy mécses apró lángjában. És ettől kezdve nem gyászolunk, hanem tovább szeretünk – csendesen, szelíden, örökre.