Emlékezés

Gyertya lángja lobban bús temetői csendben,
Emlékezni jöttünk ma, néma szeretetben.
Emlékezni azokra, kik nincsenek velünk.
Elhunytakra, kiket nagyon - nagyon szeretünk.
Megállunk a sír mellett fájón, könnyes szemmel,
És fejet hajtunk ekkor, méltó kegyelettel.
Oly hideg a márvány, hallgat most a temető.
De belül érezzük, igazán nem ment el Ő.
Szíve melegével simogat a napsugár,
Ő hangján szólal meg tavasszal a kismadár.
Az Ő könnyével áztat tornyos esőfelhő.
Karjának ölelése szelíd nyári szellő.
Leveleknek lágy nesze, angyali fuvola.
Gyöngyharmatnak csillogása, arca mosolya.
Esténként énekel a csalogány dalával.
Gyengéden betakar ezüst hold sugarával.
Ne legyél hát, szomorú csak tárd ki szívedet!
Hisz madarakkal dalol, ha jő a kikelet.
Érzed? Téged simogat nyári napsütésben.
Hallod? Téged szólít meg, hűvös őszi szélben.
Fényes csillag Ő, nézz fel az égre, láthatod!
Gyémánt ragyogása űzze messze bánatod!
Mert nem hal meg soha, kit igazán szeretnek.
Közöttünk él örökké, kit el nem felednek.
Praczu Mihályné Sánta Hevér Nóra
Fotó: archív






