A főlevéltáros egy 1890-es újságcikkből indult ki, ami arról számolt be, hogy Ulrich István városi főjegyző kezdeményezte: hívják össze a 25 évvel korábban újraindult algimnázium első osztályának volt diákjait. A hallgatóság figyelmét rögtön megragadta az a gondolat, hogy a ma már természetesnek számító osztálytalálkozók akkoriban újdonságnak számítottak.

– A 19. században még csak csírájában volt jelen az a hagyomány, amely ma generációkat hoz össze újra és újra – emelte ki az előadó.

A történeti visszatekintés során a könyvtár falai között szinte megelevenedett a régi iskola. A közönség megtudhatta, hogy az algimnázium 1809-ben indult, majd 1854-ben be kellett zárnia az osztrák központosítás és az anyagi nehézségek miatt.

– A város azonban nem adta fel – újra és újra kérvényezték a nyitást, és 1861-ben végül ismét megnyithatták az osztályokat – mondta Kőfalviné dr. Ónodi Márta.

Az előadás egyik legizgalmasabb része az 1861/62-es tanév tanulóinak történetét idézte fel. Akkor 53 diák iratkozott be, a legfiatalabbak alig tízévesek voltak, a legidősebbek már nagykamaszkorban jártak. A padokban sokféle sors találkozott: iparosok, földművesek, kereskedők, hivatalnokok és még koldusok gyermekei is együtt tanultak. Többük neve ma is ismert a város történetével foglalkozók számára, hiszen közülük került ki ügyész, pap, tanár és közigazgatási vezető is, akik később jelentős hatással voltak Félegyháza közéletére.

– Ők jelentették azt az első generációt, amely az újraalakult iskola révén helyben kapott esélyt az értelmiségi pályára – hangsúlyozta a szakember.

A közönség előtt szinte életre keltek az egykori osztályterem jelenetei: tintás ujjú diákok, akik a latin szavakat magolták, a tanárok, akik lelkesedéssel próbálták pótolni az iskola kényszerszünete alatt elvesztegetett éveket. Amikor Kőfalviné dr. Ónodi Márta felidézte, hogy a 25 végzős közül öten már nem érték meg a tervezett találkozót, a szomorúság futott végig a termen – a hallgatóság átélte, mennyire törékeny volt az élet a 19. században.

Az előadó arra is rámutatott, hogy a jubileumi találkozó ötlete nem csupán baráti összejövetel lett volna. Szimbolikus jelentőséggel bírt: kifejezte volna a város oktatási hagyományainak megbecsülését és a közösség összetartozását. Bár a találkozó végül nem valósult meg, maga a gondolat mégis értékes örökséget hagyott ránk.