Szász András 1951. április 15-én, Nagyváradon látta meg a napvilágot, és élete végéig büszkén viselte származása bélyegét. „A határon túlról hoztam hitemet, szokásaimat, életszemléletemet, magyarságtudatomat, ember- és természetszeretetemet” – írta magáról. 

A diktatúra mindennapi nehézségei, a nélkülözés és a hatalmi elnyomás nem tudták megtörni, ám végül nem volt maradása szülőföldjén, és 1988 őszén családjával átszökött a román-magyar határon. Ahogy mindig fogalmazott: „hazát cseréltünk Cserekertnél”.

Kiskunfélegyházán telepedett le, ahol évek múlva új otthonra is lelt. Az isteni gondviselésnek tulajdonította, hogy Móra Ferenc szülővárosába kerülhetett, akit egyik legkedvesebb írójaként tartott számon. Félegyháza szülötte mellett sokan mások, köztük Fekete István és Wass Albert művei is mély hatást gyakoroltak rá.

Újságírói pályája 1991-ben indult a Petőfi Népe napilapnál, ahol szenvedéllyel és kitartással dolgozott, majd közel két évtizeden át a kiskunfélegyházi és tiszakécskei szerkesztőséget is vezette. Cikkeiben nemcsak híreket, hanem emberi sorsokat, tájakat és pillanatokat örökített meg – legtöbbször fényképezőgépével is. Fotóit számos budapesti és vidéki tárlaton kiállították, Verespatakról készült képei pedig a fél világot bejárták.

Élete során azonban nem csupán újságíróként, hanem íróként is maradandót alkotott: több mint harminc kötetet publikált, a dokumentumkötettől az ismeretterjesztő és vallási műveken át a regényekig, novelláskötetekig és mesekönyvig. Alkotói hitvallása szerint „az írás nem csupán alkotás, hanem teremtés is, melynek során meg tudom mutatni az embereknek a lelkem” – fogalmazott egy interjúban.

Hatvanévesen jelent meg első novelláskötete, a Képmások, amelyben olyan nagyváradi hétköznapi embereknek állított emléket, akik személyesen is meghatározták gondolkodását és világszemléletét. „Az író feladata: lefosztani az emberről mindent, ami járulékos, felesleges vagy köznapi, és visszaadni neki mindent, ami emberivé teszi, elsősorban Istentől származó lelkének érzelmi és színgazdagságát. Ez az egyetlen dolog, amiért érdemes tollat ragadni. A többinek nincs jelentősége!” – írta a kötet előszavában.

Későbbi regényeiben – például a Színekbe mártott szenvedély vagy A vadon remetéje című művekben – a szeretet, mint központi motívum kapott kiemelt szerepet.

Műveiben különösen fontos volt számára a szülőföld iránti kötelességtudat. Több száz helyszínt bejárt Partiumban és Erdélyben, ennek eredményeként született meg az Erdély – ezer esztendővel az államalapítás után című kötete, a „Partium és Erdély ezer esztendejének kövekbe zárt történelme” sorozat, valamint a „Kincses erdélyi városok” albuma.

Helytörténeti munkái során emléket állított olyan, a társadalom által kevéssé ismert vagy elfeledett személyeknek, mint Huszka József, Krizsanótzy János, Boczonádi Szabó József és Miskolczy István.

Mélyen vallásos ember volt, aki írásaiban és mindennapjaiban egyaránt a jót kereste. Hitvallása szerint „Isten azért teremtette az embert, hogy az ő képében járva eleget tegyen a parancsnak, s végezze a jót ezen a földön”. Ez az elhivatottság hatotta át szerteágazó munkásságát, amelyben öt egyházi kiadvány is megjelent. Vallási meggyőződése és emberszeretete írói és személyes életének mozgatórugója volt.

Pályáját számos elismerés kísérte, köztük a Magyar Érdemrend lovagkeresztje (2016), a Szalézi Szent Ferenc- és a Pilinszky János-díj, valamint a Kiskunfélegyháza Város Kultúrájáért Elismerés.

Halálával Szász András öröksége – a könyvek lapjain, a fényképek képkockáin és a szívünkben őrzött történetekben – tovább él.

Nyugodjon békében!

Szász András búcsúmiséje agusztus 24-én a Szent István temploman lesz.