A Szín-Játék című tárlat már nevében is könnyedséget és játékosságot ígér, és ezt valóban be is váltja. A kiállított képek mintha halk párbeszédet folytatnának a szemlélővel: nem tolakodnak, nem kérkednek, inkább hívnak. Egy-egy tusvonás mögött ott rejtőzik a csend, egy absztrakt forma mögött a figyelem, a színek pedig néha úgy vibrálnak, mint egy rég hallott dallam, amit valahonnan mégis ismerünk.

Az eseményt Kasza István gitárjátéka nyitotta meg, majd Kovács-Csonka Szilvia, a művelődési központ igazgatója köszöntötte a megjelenteket. Beszédében utalt arra, mennyire fontos, hogy a város lakói újra és újra találkozhassanak helyi alkotók munkáival – hiszen ezek a találkozások mindig gazdagabbá tesznek bennünket.

A tárlatot Nagy Gábor nyitotta meg, aki gondolatébresztő, derűs hangvételű beszédében egészen a 20. század közepéig vezette vissza hallgatóságát. Felidézte Winston Churchill híres kérdését, amit akkor tett fel, amikor a kultúra támogatásának csökkentését javasolták számára: „Akkor miért harcolunk?” – És valóban, a művészet, akár egy kiállítás formájában, képes emlékeztetni bennünket arra, hogy van helye a csendnek, a gondolatnak, az érzések kimondhatatlanságának. Gábor úgy fogalmazott: ha megnyílunk felé, a művészet tanítani tud – nem szigorral, hanem türelemmel és finomsággal.

Az est egyik különleges pillanata volt Tóth Miklós előadása. Kosztolányi Hajnali részegség című versét szavalta el. A vers sorai és a közönség halk derűje egy pillanatra mindent összekötött: az emlékeket, a fiatalságot, a barátságot, és Tamás képeit.

A kiállításon mintegy ötven alkotás látható. A buddhista szemléletből merítő tusrajzok, az elmélyült kompozíciók, a színek és formák aprólékos egyensúlya mögött egy érzékeny, figyelmes ember világa sejlik fel. Ágó Tamás képei nem a hangos hatás kedvéért születnek, hanem azért, mert valamit el akarnak mesélni – csendben, szemlesütve, mégis nagyon őszintén.

A Szín-Játék augusztus 12-ig látogatható a Móra Ferenc Művelődési Központ nyitvatartási idejében. Aki ellátogat, talán nemcsak képeket lát majd, hanem hangulatokat, emlékeket, gondolatokat. És ki tudja, talán valahol a festmények között magára ismer egy régi érzésben – vagy akár egy újban.