• 2018. június 5. 18:00

„Minden szép, amire szeretettel nézünk”.

Rádi András életműkiállítása a Szakmaköziben

Rádi Andrásnak, az egyik legelkötelezettebb félegyházi képzőművésznek nyílt tárlata június 2-án, a Szakmaközi Művelődési Házban. Nem véletlen, hogy a festőművész tárlata az intézmény 50. évfordulójához kapcsolódott. Rádi András ugyanis a kezdetektől fogva kötődik a házhoz, többek között azért is, mert a Holló László Képzőművész Kör alapító tagjai közé tartozik, és Holló Laci bácsival is találkozott ebben az intézményben. A 80. évét betöltött alkotó munkásságát Rosta Ferenc alpolgármester méltatta a tárlatmegnyitón.

 

– Ünnepre érkeztünk, sőt kettős ünnepre, s ez még akkor is igaz, ha külsőleg talán kevésbé érzékelhető. Egyfelől a Szakmaközi Művelődési Háznak a kultúra és a művelődés terjesztésében betöltött 50 esztendejének az évfordulóját jegyezzük. Ugyanis ez a szép mívű, klasszicista ízű ház újkori történelmének félszáz esztendejét folyamatosan és magas szinten a művelődési ügy szolgálatában töltötte – kezdte mondandóját Rosta Ferenc.

– Ezzel kapcsolatban a teljesség igénye nélkül csak egy személyes emlékfoszlányt hadd említsek: magával az intézménnyel valamikor az 1970-es évek végén, a '80-as évek elején kerültem kapcsolatba, amikor a Móra Ferenc Gimnázium biennáléit kezdtük szervezni, rendezni az akkori igazgatónővel, Kertész Jánosné Rozikával. Akkor még nem tudtuk, hogy a mintegy 30 év alatt számtalan felejthetetlen tárlat, bemutató, kiállítás és egyéb rendezvény részesei leszünk, amelyek ma már kedves emlékeink, mert megtörténtek, illetve szomorkás emlékeink, mert mindig ráéreztetnek arra, hogy milyen gyorsan múlik az idő felettünk.

Eközben fontos közösségszervező összetartó tevékenységet is betöltött ez az öreg épület. A közösségek közül némelyek küldetésüket betöltve megszűntek az idő múlásával, de többségük mindmáig kitartott, sokadik virágzásukat élve. Az egyik ilyen közösség valamikor az 1950-es évek végén kezdett formálódni az ambiciózus Bodor Miklós szervezésében, aki a rajzolgatni, festegetni szerető fiatalokat maga köré gyűjtötte. Ez az egyre erősödő közösség végülis a nagy félegyházi festő, Holló László nevét vette fel.

Ebben a közösségben kezdettől fogva ott volt egy tehetséges, gimnazista fiatalember, Rádi András, aki mára betöltötte 80. életévét. Ez a kiállítás ennek a gazdag festői és emberi életútnak is emléket kíván állítani. Ezért az életmű-megjelölés e tárlat apropóján. Lássuk hát, mit mutat nekünk Rádi András a maga mögött hagyott évtizedek terméséből.

Városunk közismert alakja, aki itt született, itt nőtt fel, itt telepedett le és itt bontakozott ki művészi világa. Kezdetben a plasztika ejtette rabul, megidézte a térbeli formálás, elbűvölte, ahogy az agyag engedelmeskedett kezeinek és teremtő gondolatainak. Ezért tűnt jó ötletnek, hogy 1957-ben jelentkezett a Képzőművészeti Főiskola szobrász szakára. A sors azonban más utat jelölt ki számára, a főiskolára nem nyert felvételt. Szobrásztevékenységét még folytatta a katonaság alatt, s erről máig őriz egy hivatalos dokumentumot. A szobrászattal való kísérletezését azonban befedte az idő, s mára szinte csak ez az egyetlen, itt is látható emléke maradt meg. Közben egyre erősödött benne az érzelem, hogy festékkel jobban ki tudja magát fejezni, rácsodálkozott a világ színességére. A kirakatrendező-dekoratőr Rádi András végleg festő lett.

Mai tárlatának címe „A tetten ért idő”, amely nem más, mint a gyorsan pergő évek, évtizedek egyes, valamiért fontosnak tartott időpillanatainak lenyomatai képek formájában. Valamiféle történelmi utazás?  Akár az is lehetne, hiszen azok a tanyák, épületek, amelyek 40-50 évvel ezelőtt vászonra kerültek, mára már régen elúsztak lakóikkal együtt az örökkévalóságba. Az első tétova ecsetvonásokról tanúskodik az a bájos leányportré, amelyet leendő feleségéről készített 1964-ben, illetve a Csólyosi úti belső iskola képe 1973-ból, ahol megismerkedett az iskolai élettel.

Rádi András az alföldi festészet irányvonalához sorolható. A nagy elődök, mint Tornyai, Koszta, Bozsó karakteres festészete és nem utolsó sorban a Holló Lászlói örökség tudatos felvállalása mutatta az irányt, az utat, amelyen egyre biztosabban lépdelt festőnk. Mindig a konkrét élményből indult ki, és a reális látásmód akkor is megmaradt, ha egyes alkotásain a lírai absztrakcióval is kacérkodott. Olykor szinte dokumentarista hűséggel teszi vászonra a látványt, azonban mindig belecsempész egyfajta finom derűt, pici romantikát, impresszionista fényvillanásokat, amelyektől az alkotások a nézők számára kedvesek, könnyedek és minden korban jól fogyaszthatók lettek.

Alkotásainak többsége a szűkebb-tágabb környezete, elsősorban a táj. Szereti az alacsony horizontot, szívesen játszik a végtelen levegőéggel, az úszó felhőkkel. Műveinek viszonylag kevés hányada hordoz figurát, portrét. Helyette ott érezzük az épületeken belül a lakókat, az erdőben tartózkodókat. Bár látni nem látunk alakokat, mégis intenzíven érezzük az ember jelenlétét. Elsősorban a csendéleteknél tapasztalunk felkavaró, expresszív ecsetkezelést. Ettől válnak markánssá ezek a művek.

Egész életén átívelő festészetében nagyon termékeny volt, túlzás nélkül állíthatjuk, Félegyháza egyik legtöbbet alkotó festője, aki szinte évenként új és új képanyaggal lépett közönség elé, egyre magasabb szinten. Ezt a szakmai fejlődést jól nyomon követhetjük itt, e tárlaton is, elég ha csak a korai képeit összevetjük az idén készült alkotásokkal. Bár nagyon kedvelte a különböző helyszíneken nyaranta működő alkotótáborokat: Tiszaalpár, Jakabszállás, Balatonakali, Dörgicse, Szigliget, Mezőmadaras (Erdély), hogy csak néhányat említsek közülük, sokáig nem tudott elszakadni megszokott műtermétől, vásznaitól. Ha a sors olykor-olykor messzebbre is elvitte, ott is ecsetet ragadott, mint például Erdély, vagy az Adriai tengerpart, vagy a magas Tátra, ahol 22 fokban, szabadban festette az ott látható alkotást. Mégis a félegyházi levegőn, szeretett városában, az ismerős arcok között érezte jól magát. Így talán nem véletlen, hogy Rádi Andrást a legfélegyházibb alkotónak, vagy a leghűségesebb félegyházi festőnek is nevezhetem, akinek van még egy itteni szerető közössége, a Holló László Képzőművész Kör, amelyhez alapítása óta hű maradt. Egyébként a hűség, ez a szótárunkból lassan kivesző fogalom nagyon jellemző Rádi Andrásra. Művészetére épp úgy, mint családi életére.

Festői ars poeticájáról nem beszélgettünk, így magam raktam össze egyfajta képet. Festészetéhez nagyon is találó Pissarronak, az egyik impresszionista festőnek az alábbi megállapítása: „Boldogok azok, akik észreveszik a szépet olyan helyeken is, ahol mások semmit sem látnak. Minden szép, csak jól kell tudni nézni." Hadd vigyem tovább ezt a gondolatot egy szent mondásával: „Minden szép, amire szeretettel nézünk”. S valóban úgy tűnik, hogy Rádi András szinte mindenre és mindenkire szeretettel néz. Az évtizedek alatt lassan szinte észrevétlenül leereszkedett egyfajta finom, kedves festői látásmód és megszületett a „rádibandis” piktúra. Hogy miből áll ez? Úgy gondolom, hogy szelíd jólelkűsége, amely személyiségéből fakad, át meg átszövi képeit, amelyek így válnak az emberléptékű magyar táj ábrázolásaivá. Amelyek jellemzői, három fő pillére a szeretet, a szelídség és a derű. Ez utóbbin a képekből áradó, a meleg színek dominanciájából fakadó életigenlést és optimizmust értem.

Sétálgatva a kiállítás képei között, a valamiféle leegyszerűsített árkádiai tájak néznek le ránk, ahol nincs különösebb gond és probléma, ahol jó tartózkodni.

Rádi András életműkiállítása, valamint a Szakmaközi Művelődési Ház jubileuma az a két pillér, amely e mostani ünnepi alkalmat fémjelzi.
 

„Minden szép, amire szeretettel nézünk”.

„Minden szép, amire szeretettel nézünk”.

„Minden szép, amire szeretettel nézünk”.

„Minden szép, amire szeretettel nézünk”.

„Minden szép, amire szeretettel nézünk”.

„Minden szép, amire szeretettel nézünk”.

„Minden szép, amire szeretettel nézünk”.

„Minden szép, amire szeretettel nézünk”.

„Minden szép, amire szeretettel nézünk”.

„Minden szép, amire szeretettel nézünk”.

„Minden szép, amire szeretettel nézünk”.