• 2014. január 23. 06:24

Jókai Anna Félegyházán

„Kicsinységek: egy mosoly, egy szó, egy fillér… de azt minden nap meg kell tenni!”

Igazi ünnepi estével gazdagodtak, akik a magyar kultúra napjáról Jókai Anna társaságában emlékeztek meg. A Kossuth-díjas írónő a Petőfi Sándor Városi Könyvtár meghívására érkezett Kiskunfélegyházára, és vázolta fel előadásában saját értékrendjének kereteit. Az őszinte szavak, az időtálló gondolatok, a fizikai lét üres örömein túlmutató, olyan klasszikus értékek köré rendeződő élet célul tűzése, mint a család, vagy az egymás iránti felelősségvállalás, mélyen megérintették a hallgatóságot.

 

A vendéget és a közönséget Kállainé Vereb Mária, a Petőfi Sándor Városi Könyvtár és Művelődési Központ igazgatója köszöntötte, majd Kapus Krisztián osztotta meg a jelenlévőkkel gondolatait a magyar kultúráról. A polgármester beszédében tiszteletét fejezte ki mindazok előtt, akik a magyar kultúráért dolgoznak Kiskunfélegyházán, és Wass Albert gondolatát idézte: „A nemzet élete a kultúrával azonos, nem a politikai történésekkel, melyek csak átfutnak fölötte, mint a szél. A kultúra és a nemzet azonossága az a mindeneken felül álló erő, mely ellen tehetetlenek a fegyverek, és mellyel szemben értelmüket vesztik a szögesdrótok.” A polgármester hozzátette: közös kincsünk nem különb, és nem több mint más nemzetek kultúrája, számunkra mégis különös jelentőséggel bír.

Ezt követően Jókai Anna egyedül maradt a színpadon. Jelmez nélkül, kellékek nélkül, díszletként is egyetlen asztal szolgált. A félhomályba burkolt, zsúfolásig telt nézőtéren mégis egyre mélyebb lett a csend. És ez a lélegzet visszafojtott figyelem nem a nyolcvanesztendőnyi élettapasztalatnak, a művek millióhoz közelítő példányszámának, még csak nem is a Kossuth-díjnak szólt, hanem annak a személyiségnek, amely lassan, percről percre kibontakozott előttünk. Nem félt megmutatni sebezhetőségét, gyengeségeit, gyarlóságait sem. Ez tette megérintően hitelessé.

Jókai Anna szerint a kultúra az egész életünket átfogja: jelenti ünnepeinket, boldogságunkat, szerelmeinket, veszteségeinket, halott búcsúztatásainkat… és mindazokat a vágyakat is, ahogy élni szeretnénk. Nem könnyű megtalálni a választ a „mit kezdhetünk az élettel?”, „miért vagyunk?” kérdésekre egy olyan világban, ahol nincs hiteles mérték. Ahol abban sem lehetünk biztosak, hogy akit értékként állítanak a szemünk elé, az valóban a kultúra része. Az írónő rámutatott: korunk celebjei nem sztárok! Az igazi „csillag” ugyanis – akit méltán szeretünk és csodálunk – bizonyos értelemben igazodási pont, ami utat mutat a hajóknak a viharos tengeren!

A művészet elvesztette eredeti jelentőségét. Valamikor szakrális feladatot töltött be: nem létezett külön tudomány, művészet és vallási hitvilág, mert az ember, akinek még volt érintkezése bizonyos szellemi szférákkal, egyszerre tudta mindezt képviselni. Aztán – Ady szavaival élve – minden egész eltörött. De valójában nem az egész törött el, csak csőlátásunk lett: szűk nyíláson keresztül szemléljük azt a hatalmas kozmikus világot, ami körülöttünk van. Ilyen töredezett állapotba került az a kultúra is, amely csak a meghökkentésre törekszik.

Jókai Anna szerint olyan művészetre van szükség, ami segít élni, és olyan könyveket kell írni, amelyek megérintik az emberek lelkét. Mert az emberi lélek egyedül érzi magát ebben a világban, és folyvást keresi a mintákat, a gondolkodásban hasonlókat.

– Amikor kiadok valamit a kezeim közül, arra gondolok, hogy vajon hány olyan ember lesz, aki csak egy sóhajtással azt mondja majd: egy fillérnyi darabon tisztább lett a világ, egy kicsit jobban tudom viselni a szomorúságot, az ítéleteimben biztosabban mozgok… Mert ha ez nincs meg egy könyvben, nem érdemes érte pénzt adni! – jelentette ki a Jókai Anna, aki a művész, az alkotó ember felelősségéről is egyértelműen fogalmazott:

– Nem hiszek abban, hogy nem számít milyen életet él a művész! Aki ugyanis nem tud „felmászni” arra a polcra, ahová a könyveit helyezte, hiteltelenné válik az időben. Mindenki akkor éli meg helyesen a művészetét, ha azt önmaga iskolájának tekinti. Alkotás közben a megélt, megtapasztalt élmény újraértelmezésével a művész maga is tisztul. Ennek a folyamatnak köszönhetően jöhet el az az idő, amikor érdemes lesz rá személyként is hallgatni.

A közönség soraiban ülő fiatalokhoz szólva a Kossuth-díjas írónő mindenekelőtt a szerelemről szólt, amit az élet legnagyobb ajándékának nevezett.

– Ne engedjétek, hogy kitöröljék a szívetekből ezt a létet fenntartó gyönyörűséget! Ne engedjétek, hogy olyan hajszába küldjenek benneteket, ahol hetente kell a hálótársat cserélni! Még ha a szerelem a boldogságon túl oly sok szenvedést, csalódást, esetenként megcsalattatást is tartogat, higgyétek el: az emlékek jobban melegítenek, mint a pillanatnyi kalandok! Várjátok meg, amíg szerettek, és amíg titeket is szeretnek, mert akkor megszentelődik az a csodálatos aktus, amikor egy férfi és egy nő eggyé lehet!

Annak a csodálatos egységnek, amit Jókai Anna olyan könnyedséggel és mégis alázattal képviselt, szerves, elválaszthatatlan része a szerelem mellett a család is. A szavai mentén összeállt definíció bár nem túl idilli, de őszinte, szerethető, és a lélek legmélyének érzelmi húrjain szól.

– Óriási hiba, amikor a legszebb eszméinket is olyan sziruposan tálaljuk, hogy az ember megcsömörlik tőle. A család sem halálig tartó lampionos ünnep! Mi, akik benne élünk, jól tudjuk: a család munka, megoldásra váró feladat! És szövetség is. Ahol sebeket lehet adni, és sebeket lehet kapni, ahol bántani lehet, de meg is lehet bocsátani… De lehetőség is. Például a krisztusi mondás megértéséhez és megéléséhez, miszerint: „egymás terhét hordozzátok”. Akkor jön el ez a pillanat, amikor este találkozik két zaklatott ember. Bele tudnak-e nézni a másik szemébe, megkérdezni: „mi fáj?” Mert a házasság erre való. Ez is kultúra. Mint ahogy az is, hogy miként viselkedünk a gyerekeinkkel, hogyan tudjuk őket elengedni, fájdalmukat szublimálni…

Csodálatra méltó bölcs mértékkel fonta a szavakat Jókai Anna. Gondolatai mögött mindig a tisztelet és megbecsülés fénye csillant meg, kivételes érzékkel tartózkodva attól, amibe belekapaszkodva egyik ember a másik fölé helyezhetné magát. Ezért hittük el neki: feladattal születtünk éppen ide.

– Van valami különleges isteni védelem Magyarországon, és egy érzés a szívünkben, hogy Te, magyar, hozzáteszel valamit Krisztus művéhez. Én hiszem, hogy Magyarországnak feladata és küldetése van! Európa – amit hatalmas dolgokra hozott létre a szellemtörténet – elfelejtette az igazi feladatát! Délen nagy a szenvedés, a nyomor és az éhezés, észak a hűvös, előkelő ész uralma, keleten a „semmi nem számít” cselekvésodázó nyugalma, miközben a nyugati ember megállás nélkül hajtja rettenetes mókuskerekét. Ebben kellene megtalálnia a mintát, a középpontot Európának. Csakhogy a világ szellemi közepét megkísértette a pénz, ami megpróbál mindent maga alá rendezni. Ebbe az Európába nem a küszöb alatt kell bemennünk, hanem valamit be kell vinnünk! Mégpedig az élő, létet fenntartó istent! Ha ez sikerül, Európa az lesz, aminek eredetileg szánták. Azt gondolom, hogy olyan szövetségeseket kell találnunk, akik hasonlóképpen éreznek.

Az egyén felelősségét illetően sem hagyott kibúvót az írónő azoknak, akik a „se pénzünk, se hatalmunk, mit tehetünk?” érv mögé bújnak.

– Minden embernek meg van a maga „szakadék élménye”, amikor a kígyóveremben vergődve felteszi a kérdést: Hol van Isten? Mit akar velem? De ha ekkor, megtapasztalva saját tehetetlenségét, az ember elfogadja isten mentőkötelét, mindig magasabb parton jön ki, mint ahol beleesett.

Hiszek abban, hogy van egy mérleg, amelyre egy másik szférában lelkünk halhatatlan része kerül majd. Ezen a mérlegen többet nyom az utcaseprő, aki önként ellapátolta a havat a beteg ember háza elől, mint az az öt diplomás, aki egész életét üres fecsegéssel töltötte. Csak az lényeges, amit Te a másikért teszel! Kicsinységek: egy mosoly, egy szó, egy fillér… de azt minden nap meg kell tenni!

Tóth Timea

 

Jókai Anna Félegyházán

Jókai Anna Félegyházán

Jókai Anna Félegyházán

Jókai Anna Félegyházán

Jókai Anna Félegyházán