Hatvani Béla különleges gyűjteményét a kunszállási Órák Házában láthatják az érdeklődők
Fotó: Petőfi Népe - Bús Csaba

Az Órák Háza a Hatvani család udvarában nyílt meg öt évvel ezelőtt. A múzeumnak otthont adó épületet három generáció építette. Korábban abban éltek Hatvani Béla nagyszülei, majd szülei és végül az immár hetvenéves Hatvani Béla és felesége, Erzsébet is ott kezdték közös életüket. Az idővel megüresedett épületet gondosan felújították és óramúzeummá alakították. Családi házukban már nem fértek a négy évtized alatt összegyűjtött és gondosan felújított ketyegők - olvasható a baon.hu cikkében. 

– Az első darabot egy idős bácsitól vettem egy lakodalom után. Fiatalon ugyanis évekig jártam zenélni, több mint háromszáz lakodalomban gitároztam. 1985-ben tettem le végleg a hangszert. Fájó szívvel szakítottam a zenéléssel, de nagyon fárasztó volt. Mindenesetre a lakodalmaknak köszönhetem az óragyűjtést. Az egyik lakodalom végén az istállóba kidobva láttam meg egy szép régi órát, amit ötven forintért vettem meg a házigazdától. Otthon addig javítgattam, amíg jó nem lett. Ekkor csapott meg az órák szeretete, életre szóló szenvedély lett belőle – mesélt a kezdetekről Hatvani Béla, aki az órák miatt szakmát is váltott. Géplakatosból átképezte magát finommechanikai műszerésznek. Végképp az óráknak szentelte az életét, hiszen a hobbiból hivatás lett.

– Ezután folyamatosan kutattam a régi órákat. Rendszeresen jártam Pécsre, a régiségvásárba, ahol sok szép darabra bukkantam, azokat megvettem és itthon feljavítottam. Amelyik a szívemhez nőtt, azokat megtartottam. Így szaporodott fel a gyűjtemény az elmúlt több mint negyven év alatt közel hétszáz darabosra. Időközben megtanultam, hogyan kell elkészíteni az óra alkatrészeit, így a régi órákhoz pótalkatrészeket készítettem és a vásárban eladtam – részletezte Hatvani Béla, aki azt is elárulta, miért vonzódik ennyire az órákhoz.

– Kihívást jelent számomra, amikor sikerül egy élettelen tárgyba életet lehelni. Semmihez sem hasonlítható csodálatos érzés – összegezte röviden szenvedélyének lényegét a gyűjtő, aki családját is megfertőzte az órák szeretetével.

– Volt olyan óra, amit megsirattam, amikor eladtuk, annyira a szívemhez nőtt – kapcsolódott be a beszélgetésbe Hatvani Béla felesége, Erzsébet. – Amikor takarítom az órákat, arra gondolok, vajon kik és hányszor néztek rá? Jó lenne, ha ezek az órák mesélni tudnának. Egyébként nemcsak órákat, hanem mindenféle régiséget gyűjtünk. A gyűjteményben vannak régi edények, mozsarak, rádiók, diavetítő és egy hetvenéves mozigép is. Vannak olyan óráink, amelyeken fotók is láthatóak. Régen szokás volt, hogy egy nagyobb ünnep, elsőáldozás, bérmálkozás, vadászat vagy éppen temetés után a szeretett személy fotóját a falióra számlapjára festették – mesélt nagy szeretettel a gyűjteményről Erzsébet.

– Régen nagyobb becsülete volt az óráknak. Egy életen át szolgálta az embert. Ezeknek az óráknak lelke van. Benne van a készítőjének a munkája és a személyiség is – vette át a szót Hatvani Béla. A gyűjteményben megtalálhatóak a szegény emberek órái, de vannak igazán finom, míves alkotások is. Láthatóak fa és porcelán számlapos, bécsi órák, barokk, neobarokk, ónémet és kakukkos vadászórák.

– Ritkaság az 1600-as évekből származó toronyóra-szerkezet, vagy az 1700-as évekből származó francia, illetve angol gyártmány – mutatta büszkeséggel gyűjteménye ékességeit Hatvani Béla, akit elégedettséggel tölt el, hogy sikerült megmenteni ezeket a ritka szerkezeteket a következő generációnak. Az pedig még nagyobb öröm számára, hogy fiuk továbbviszi a hagyományt, ma már ő is órásként dolgozik Kunszálláson.

Nem kell tekergetni a faliórákat

Hatvani Béla naponta többször is végignézi a gyűjteményt, az óraátállítással mégsem kell bajlódnia. Érdeklődésünkre elmondta, azért nem szokta átállítani a több száz órát, mert azok egyébként nem működnek, csak akkor indít el néhányat, amikor látogató érkezik a múzeumba. Ennek egyszerű oka van: fizikai képtelenség lenne több mint hétszáz óra súlyát (óránként kettőt) naponta felhúzni. És így, pihenő üzemmódban tovább megőrizhetik az órákat az utókor számára.