• 2017. december 25. 14:00
  • Forrás: hvg.hu

Egyedül az isten háta mögött – advent az alföldi tanyavilágban

A nő, aki gyermekeit gyászolja, az idős férfi, aki hajléktalanként él saját szülőházában, egy suba, amely egykorvolt időkre emlékezteti gazdáját, és egy tanyagondnok, aki belebetegedett ezekbe a sorsokba – hozhat-e ide igazi örömöt az ünnep?
Egyedül az isten háta mögött – advent az alföldi tanyavilágban

 

– Jaj, Imre, de rég láttalak, gyere be! – a 65 éves Faggyas Imréné széles mosollyal fogadja Bozóki Imrét, aki 13 éven át vitte az ebédet, a gyógyszereket a Mórahalom környéki tanyákra, de 50 évesen az orvos eltiltotta a munkától, mert gerincsérve lett, meg volt egy infarktusa, és egy agyvérzésen is túlesett.



Azt gondolják, hogy ez egy nyugis munka, de nem az – ezt még útban Faggyas Imrénéhez mesélte Bozóki Imre, aki évtizeden át naponta több tucat tanyát látogatott végig, segített megoldani mindent, ami éppen adódott. Hol kályhacsövet cserélt, hol éppen tüzet oltott, orvoshoz szállította a beteget, riasztotta a gyermekjólétiseket. – Apránként tett tönkre ez a munka, pontosabban szólva, a hivatásom – magyarázza, miközben kanyargunk a műúttól már messze, földutakon keresztül.

Jobbra is, balra is tanyák, többségüket fák nőtték be, láthatóan már nem lakja senki azokat. Csak Mórahalom környékén 1800 tanya van, de a térségben több ezer, hiszen a homokos vidéken nem voltak téeszek, egybefüggő állami gazdaságok, mert itt terméketlen volt a talaj. Úgynevezett szakszövetkezetek alakultak, amelyeken belül önállóan gazdálkodtak az emberek. Éppen ezért a 70-es évek tanyarombolását is jobbára túlélték, itt mindenki háztájiban termelt, bár a földek állami tulajdonba kerültek.

– Én is itt születtem, idejártam iskolába is – emlékezik a „nyugdíjazott” tanyagondnok. Akkoriban még volt itt iskola, a környékbeli gyerekeknek nem kellett bejárni a legközelebbi településre. – És persze akkor valóban mindenkinek volt jószága, földje, ami el is tartott egy-egy családot. Már alig látni állatokat – mutatja az üres portákat Bozóki.

Ma már errefelé is vagy nagyon gazdagok, vagy nagyon szegények élnek. Mi az utóbbiakkal találkozunk minden nap.


„A beteg és egyetlen sír, és káromkodik”

– Az újat is Imrének hívják, nagyon törekvő – közli rögtön az ajtóban Viktória a „régi” tanyagondnokkal. Faggyasné betessékel bennünket a kicsi szobába, ahol a három macska és két oxigénpalack mellé alig férünk el. Az asszonynak ősszel volt egy stroke-ja, a tüdejével is bajok vannak. Bozóki Imre már régóta ismeri, de nem kérdezgeti, csak ül a kanapén. Mondja Viktória magától: beszél hétköznapokról, arról, hogy hol is tölti majd az ünnepeket, aztán gyorsan elkanyarodunk a múltba.



– December 30-án lesz hat éve, hogy meghalt a fiam, 44 éves volt. Egyszer csak teljesen besárgult, pedig pálinkát alig ivott, inkább borozott, nem úgy, mint az apai nagybátyja, aki csak egyszer ivott, onnantól csak ráivott, aztán 77 éves, nincs semmi baja – mondja egy szuszra Viktória, és már tépődnek fel sorra a sebek. Kiderült, hogy három fia közül kettőt elveszített, régóta magányosan él. A férje még a nyolcvanas években halt meg, nem sokkal azután, hogy a két és fél éves kisfiuk megfulladt az udvaron lévő gödörben. – Mentem utána ruhástól, de már késő volt – meséli még harminc év után is zaklatottan Viktória.

– A templom ajtajára volt kitéve egy írás, igaz, az abortusszal kapcsolatban: Ne ölj meg, anyám, nem tudod, hogy mi lett volna belőlem. Minden nap eszembe jut – meséli zokogva a nő. – Hát, sorra mindenkit elveszítettem. A menyemék itt élnek a szomszédban, de nem akarok én zavarni, alig állnak a lábukon, amikor megjönnek a munkából az unokámmal. Így aztán itt élek a rakoncátlan macskákkal. Időnként teszek a tűzre, ide behordják nekem, hogy ne kelljen megerőltetnem magam, mert azt nem szabad. Csak a vízért szoktam kimenni a kúthoz, sokszor az is megerőltető, de itt van az oxigénpalack, hetente egyszer kell cserélni. Sokat vagyok egyetlenségben. Azt mondják, hogy a beteg és az egyetlen sír és káromkodik, hát ez így van – mondja még Viktória, miközben már búcsúzunk az udvaron.


Apránként emészt el a sok tragédia

– Azt hiszik, hogy csak kivisszük az ebédet, meg bevásárolunk – meséli Bozóki Imre. Aztán sorolja, hogy mi mindent intéznek társaival reggeltől estig. A Viktóriánál tett látogatásról már nem is beszélünk, Imre csak annyit jegyez meg, miközben visszafelé kanyargunk a köves út felé, hogy apránként emészti fel az embert az a sok tragédia, nehéz sors, amivel maguknak kell megküzdeniük a tanyán élőknek.

Imre 13 év alatt sok kilométert tett meg a földutakon, rázkódott az autóval hőségben és fagyban is, miközben vitte az apróságokat az óvodába, iskolába, intézte a szegényebb családok, idősek gondjait.



– Eleinte nem is nagyon tudtam mit kezdeni magammal, aztán bevetettük a tanya körüli kis földet, meg mindig akad tennivaló a ház körül. No, meg persze teszek-veszek a Falugondnokok Duna–Tisza-közi Egyesületében, ott még hasznomat veszik – mosolyog Imre, amikor rátér arra, mit érzett, amikor eltiltották a munkájától.


A 21. század kifogott az egykori tanítón

– Még a tatámé volt ez a tanya, ő építette, én is itt születtem – így tessékel be üllési tanyájába Soós János, aki az életét főként gazdálkodással töltötte, de volt tanító is a kígyóspusztai iskolában, néhány évvel ezelőtt pedig a helyi képviselő-testületbe is beválasztották.

Nagyjából 80 ezer tanya lehet az Alföldön, nagy részük a Homokhátságon. Ennek egyik központja Mórahalom, ettől északra van Üllés is. Errefelé a településeken élők majd fele tanyákon lakik, éppen a már említett szakszövetkezetek kialakulása miatt. Soós János Üllés külterületén, egy százéves házban él, bár papíron valójában hajléktalan, mert szülőházát, amit a nagyszülei építettek, a 77 éves férfi elveszítette.

Ma jobbára a konyhájában üldögél, és nézi a tévét, amely megcsorbult egy villámtól, ami egy viharban éppen átfutott a házon úgy, hogy a szomszéd szobában a plafon egy darabja is leszakadt. Az utóbbi tíz év alaposan megtépázta az öreg tanyát és lakóját: egy szerencsétlenül sikerült magánéleti fordulat, egy szintén szerencsétlenül végződő üzleti próbálkozás miatt szétforgácsolódott a birtok, még a ház is más nevére került. – Mondtam a végrehajtó úrnak, hogy csak a gereblyét, meg a lapátokat tudja lefoglalni – mondja szomorú mosollyal Soós János.

A házban három szoba is van, de csak egyetlen, a középső van berendezve, télen is ezt fűtik. Az idős férfi előhúz a szekrény fiókjából egy paksaméta papírt, ezekben van a tanya és az ő élete is. Van itt bizonyítvány, egy alapítványi tagságot is igazoló papír, no meg a végzés a végrehajtásról.



– Bérbe adtam a földjeimet, amikor már nem nagyon volt erőm művelni, de a szigorú előírásokat nem tartották, megbírságoltak. Ennek már jó pár éve. De miből fizessem, ha a nyugdíjam csekélyke, huszonvalahány ezer forint? Az idős ember nem vitatja az adósságot, de a nevén sincsen már semmi, nem tud fizetni.

– Egy Erdélyből érkezett asszonyt vettem másodjára feleségül, születtek közös gyerekeink, az ő nevükre írattam a tanyát, de szétváltunk, most így vagyok vendég a szülőházamban - teszi hozzá. 

Adósság van, de ház, föld már nincs. Így azután az idős és csalódott Jánosra is jobbára az üllési tanyagondnok nyitja rá az ajtót.


Már a subát is nehéz felvenni

– Nincs fogasunk, tegye oda a kabátját – mutat Juliána néni a kanapéra a konyhában, ahol alaposan befűtöttek. A hódmezővásárhelyi hatrongyosi dűlőben lakik már vagy ötven éve a 92 éves Imre bácsi 88 éves feleségével. A Tisza bal partján nem a homok az úr, mint a túloldali Homokhátságon, az itteni földeken állami gazdaságok alakultak, így a helyiek már csak alkalmazottként dolgoztak jobbára a téeszesítés után.

Aztán a rendszerváltás után visszakerültek a földek régi tulajdonosaikhoz, Imre bácsiék is tartottak még egy darabig birkákat, akkor még felöltötte magára a régi subáját, amit négy birkából varrtak annak idején. Ma már szögre akasztva lóg a sarokban, a kedvünkért még felveszi, de a súlyos darabbal nem könnyű megküzdeni. És hogy milyen az életük a tanyán? Egy mondatban összefoglalja: Nem nagyon csinálja már a kezem, lábam, amit akarok, inkább csak reggel kilenc körül kelünk fel, szép lassan megreggelizünk, aztán várjuk a másnapot.

Kép és szöveg: Szlavkovits Rita